Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

Radnóti költészetének első korszakában egyszerre ismerkedik meg a forradalmi gondolattal és az izmusok formabontó kísérleteinek lázas örömével. A fiatal baloldali írói csoportok rokontörekvéseivel találkozik, ebben kortársaival azonos gyökérzetű, s József Attila példája rá is nagy hatású. Költészetében az izmusok jelentősége is annyi, mint József Attilánál: lázadás a társadalom gonosz „rendje" ellen, az új, szocialista mondandó számára keresi az új énekhangot, az új formát. Másrészt vonzotta Füst Milán, József Attila hangvétele is, társakat, előképeket keresett bennük. Ami számunkra különösen vonzó, az Radnóti fejlődésének töretlen íve, ahogy az izmusok korlátlannak tűnő korlátai közül kilép, s a zárt formák egyre szigorúbb fegyelmét keresve mind tisztábban, mind gazdagabb árnyalással fejezi ki mondanivalóit. De nem ejt el egy jó hasonlatot, egy jó képet sem. Formabontó korszakának sok bátor ötlete, képalkotó módszere beleépül későbbi művébe is. Még a reichenbergi versei közt szerepelnek a háztetőn sivítva szeretkező macskák (Nocturno), hogy később egyre tisztultabb formában előkerüljenek többször is, legutoljára az 1943-ban írott, Párizsra emlékező versében. A nap fejére csapott kalap groteszk-kozmikus képe is többször kísért verseiben egyre egyszerűbb, egyre véglegesebb megfogalmazásban. Vagy a nyelvi formálásnak olyan groteszk elemei, mint a „simul halasodva a borz víz" (Férfinapló), milyen letisztult formában, milyen kiérlelt, erős strófaként térnek vissza alig öt év múltán (Parton). Viszont fiatal versei közt is megtaláljuk már ezt a rá olyan jellemző reális-költői hangot: . . .neszelve, hogy ropog a fiatal őzbak csontja amint álmában elnyúlva csak nő a pázsiton. . . (Erdei ének valahonnan, 1929)