Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. — így végzed hát te is, — súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. — Der springt noch auf, — hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. A kézírás nyugalma éppen olyan, mint magáé a versé. Minden interpunkciót gondosan kirakott, még a dátum illendő pontjait is. Mert e vers történetileg egyedülálló szituációja, megrendítő mondanivalója előtt, valósággal a külső forma is, az írás módja is, a legkülsőségesebb mozzanat is szemünkbe vág. Hogyan elemezhetnők ezt a tökéletes és mindnyájunkról mindegyre ítéletet mondó verset? Hogyan elemezhetnők a kopár, szándékkal dísztelen, a legegyszerűbbre meztelenült mondatokat? A halálos ítélet kihirdetésére, a felhúzott puskák kattanására emlékeztető kopogó ritmust, a rímek kemény áttetsző tisztaságát? Reális pontosság is, költői találat is a magyar szavak közé brutálisan betörő, gyilkos német mondat. S tudatos költői állásfoglalás is — az utolsó pillanatban — népe mellett! Hogy mennyire szerette hazáját, s halálában mentegette még gyilkosait is, ez a közbeszőtt német mondat igazolja. A bűnt a háborúba zuhant magyar nép válláról így hárítja át a hitleri Németországra, ezzel a költői invencióval. A legmélyebb magyar vallomások közül való ez a német nyelvű fél sor. E versben már nincs dísz, nincs játékosan ingerkedő kép, hogy kiemelje a halál rettenetét, nincsen páváskodó ritmus, fordulatos rím vagy a vers belsejében felelgető, felzengő alliteráció. A halál előtti csönd egyszerűsége, monumentális zengése ez. Díszítetlen, kopár, feledhetetlen zene. így kapaszkodik egymásba ez a négy vers, így válik példázattá Radnóti io