Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

Miklós költői magatartása, a szöges, a „míves" alkotói gond (a míves kedves jelzője volt) emelte gyilkosai, az egész gyilkos fasiszta világ fölé. Ez a formára is úgy ügyelő költői gond, az utolsó percekben sem elhanyatló művészi igény emeli igazi magosára őt, ez mutatja bátorságát, pátosztalan erkölcsi nagyságát, amelyben mégis a legnagyobb szenvedély, a legszemérmesebb pátosz lobog, az életvágy és a halálra szánt erő. így lett erősebb minden gyilkosánál, ezért fordultunk rövidre szabott elemzésünk kezdetén mindjárt ezekhez a költeményekhez — egész életét ezek a versek világítják át, a fejlődés lépcsőfokait ezek a sorok értelmezik. * November 7-e és 10-e között halt meg az idézett versekben megőrzött halálos menetelés során. Miért is részleteznők — versei után — ennek a menetnek rettenetét, a megalázó embertelenségek sorát a bori rézbányáktól Abda község határáig? Az ilyen menetelések iszonyata egyik vádló fejezete marad a legújabb kor európai történetének. Radnóti Miklós versei az ilyen utak legmegrendítőbb tanúságtételei közé tartoznak (ha nem is szeretjük a szuperlatívuszokat, ide illenek a leg-gel kezdődő jelzők!) s talán csak Ivan Goran Kovacsity „Jama"-ja, a „Tömegsír" mérhető hozzájuk. Az utolsó napokat már féleszméletlenségben vonszolta „vándorló fájdalomként", csontig sebesedett, mezítelen lábbal, végül, őt is rádobták egy szekérre, az útszélről alamizsnaként kezébe nyomott kenyér is kifordult erőtlen, csonttá soványodott kezéből. (Megörökítette ezt, regényes emlékezés formájában, emlékezetesen György István a bori munkaszolgálatosokról írott könyvében.) S ott Abda határában, szinte kegyelemként — a gyilkosok kegyelme! — több társával együtt megkapta hát ő is a tarkólövést. Budapest alatt ekkor már dörögtek