Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

JÓZSEF ATTILA KÖLTÉSZETÉRŐL József Attila új korszak költője. Költői pályája a húszas években kezdődik az 1919-es magyar proletárforradalom leverése, a magyar Tanácsköztársaság bukása után. A győzelmes magyar ellenforradalom negyedszázados sötétségében született meg ez a költészet, egy olyan korszakban, amikor a forradalmi munkásmozgalom a föld alá kényszerült, és a magyar forradalmi költő vagy külső, vagy belső emigrációba menekült, és a forradalmi népmozgalom belső gyöngesége, majd a német fasizmus előrenyomulása következtében egyre inkább elszigeteltté és társtalanná vált. József Attila költészetének mindenekelőtt az a nagy érdeme, hogy megőrizte a forradalmi magyar költészet fejlődésvonalának a folytonosságát, tudatosan kapcsolódva Ady Endre forradalmi lírájához és továbbfejlesztve azt. Az 1918-as és 19-es forradalmak bukása után a húszas években fejlődésnek induló új magyar költészet hozzáhasonulása az ellenforradalom szellemi légköréhez nem utolsósorban abban jutott kifejezésre, hogy többé-kevésbé nyíltan megtagadták Ady Endre nagy, szenvedélyes, patetikus forradalmi líráját, avagy egyszerűen hátat fordítottak neki. A megtagadásnak, illetőleg hátatfordításnak költői-ideológiai formája az úgynevezett új népiesség irányzatának felülkerekedése volt a magyar lírában. Amennyiben az új népiesség a szimbolizmus túlhaladását és az Ady—Babits nemzedék stílusforradalmi