Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

aki nem lelt igazán társra sem szerelmeiben, sem pártjában, akinek látnia kellett az emberi haladást képviselő erők tragikus kudarcait Európa-szerte, fizikailag és lelkileg megrokkanva is fenn tudta tartani szívének és fejének egyensúlyát és bár élete végén már minden oldalról bekerítve, mint az űzött vad nem tudott semerre kitörni az üldözői által vont körből, csak öngyilkossággal, hű tudott maradni világnézetének és költészetének szocialista és forradalmi programjához. Utolsó verseinek egyikében írta: Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon! (Négykézláb másztam... 1937.) Hűség az élethez és öngyilkosság? A reménytelen magány, a magánélet és a haladásért való harc kudarcainak nyílt és őszinte nevén nevezése, és ugyanakkor a munkásosztály és vele a nemzet győzelmes felemelkedésének nagyszabású víziója? Nincs itt ellentmondás? Természetesen van. Tagadhatatlan,hogy József Attila utolsó verseinek költészete nemcsak a nagy humanista versek egész sorával ajándékozott meg bennünket, hanem a sötét kétségbeeséssel teli tragikus légkörű, a halál és a meghiúsult remények levegőjét lehelő versekével is. József Attila költészete szocialista költészet, de nem ennek ellenére, hanem éppen e^éri: nem a vulgáris liberális demokratikus optimizmusnak, hanem a fejlődés ellentéteit, visszaeséseit, pusztításait is számbavevő és kérlelhetetlenül kimondó, de az emberi haladás győzelmében a tragikus útkanyarok ellenére is hivő embernek a költészete. Ezt a költészetet nemcsak a nagy szocialista, humanista versek és érzelmek teszik naggyá, hanem az a bátor vallomás is,