Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)
de az imperialista háborúba való beletörődés és a háborús iga szótlan eltűrésének nem kisebb gyalázatát is, az imperialista vérontás teljes ellentétét minden emberivel azzal leplezi le és hangsúlyozza, hogy a háború bűnéért magát az embert káromolja, mintegy az embert és az emberiséget teszi felelőssé. Ez a sajátos humanista emberkáromlás bukkan fel József Attila antifasiszta költészetében is mint eszköz a fasizmus iránti gyűlölet felfokozására, a fasizmussal szemben való ellenállás hiányának vagy gyengeségének szégyenként és bűnként való leleplezésére. De ennek a kifejező eszköznek az élességét Adyéhoz képest még fokozza, hogy az egész emberiség felelősségre vonásának momentuma gyilkos iróniával és öngúnnyal párosul. József Attila antifasiszta humanista költészetének különleges erejét és nagyságát épp abból meríti, hogy az antihumanista barbárság győzelmének nagy emberi tragédiáját leleplező költészete lényegében folytatása és továbbfejlesztése magányköltészetének, az emberi egyedüllét tragédiájának a burzsoá társadalom atomizált, darabokra hullt, az embert az emberrel szembeállító, egyedüllétbe kergető világával. „Azt mondják" című versében (1936) írta: Mikor születtem, a kezemben kés volt — azt mondják, ez költemény. Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: embernek születtem én. 1937 augusztusában, közvetlenül öngyilkossága előtt, amikor már szinte fuldokolva küzd a fojtogató magánnyal, és az önnön fájdalmát ironizáló hang már egyenesen kísérteties, írta:
