Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

nyos groteszk, ironikus színt kölcsönöz még József Attila leglégiesebb és legkönnyedebb természetleírásainak is. Klárisok a nyakadon, békafejek a tavon, Báránygané, bárányganéj a havon. Rózsa a holdudvaron, aranyöv derekadon. Kenderkötél, kenderkötél nyakamon. (Klárisok, 1928.) Vagyis: a természet,amelybe az üldözött és társtalan szocialista harcos menekül, gyönyörű szép idill ugyan, de ironizált, kigúnyolt idill, amelynek véres ellentmondását a haláltáncát járó tőkés társadalommal és a benne szenvedő emberiséggel a költő éppen az iróniával mondja ki. Az ironikus mozzanat teszi József Attila természet-érzését sötétté és tragikussá. Kell-e bizonyítani, hogy ez a groteszk idill, ez a tragikus átélése a természeti szépség és a társadalmi haláltánc szörnyű ellentétének csak József Attila proletárszocialista világérzésének talaján születhetett meg és bontakozhatott ki, s határozhatta meg költői világát. József Attila költői stílusa és formája három elemének — a népies realizmus, a szimbolista pátosz és a szürrealista valóságkeresés — összeolvadásából érthető meg, hogy lírája nemcsak a népdal-forma újjáélesztésére vezetett, hanem a ballada, az elégia, az óda és a himnusz, a líra és az epika közötti átmenet határterületéről való műfajainak újjáéledéséhez is.