Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

Megkísérelték azt bizonygatni, hogy a kezdő Ady még a francia szimbolizmus hatása alatt áll, de az érett Ady egyre inkább elszakad a szimbolizmustól. Ám a tények ellentmondanak ennek. Hiszen éppen a fordulatot jelentő „A menekülő Élet" (1912) című kötetben jelenik meg a szimbolizmus hallucináló, érzéki benyomásokat vegyítő hangja: „Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó íze van, Szent mennydörgést néz a két szemem..." S elég az utolsó kötetek verscímeit idézni (Az Akarat cselédjei, A Föld ébresztése, A Rémnek hangja, Az eltévedt lovas, A nagy hinta-játék, A nagy Hitető, A szamaras ember, Az Idők kedveltjei, A nagy posványon át stb.), hogy nyilvánvalóvá váljék: utolsó éveiben alkotta legnagyobb szimbólumait. Még azt is megkísérelték, hogy Ady szimbolizmusát azzal magyarázzák, hogy a Habsburg—Tisza korszakban nem szólhatott volna teljes nyíltsággal, belefojtották volna a forradalmi szót, ezért burkolta mondanivalóit a jelképek többértelmű sejtelmességébe. Ez teljes meghamisítása a liberalizmus sajtó-politikájának, de meghamisítása Ady magatartásának, aki éppen legveszedelmesebb mondanivalóit mondta ki nyíltan. Vagy nem Ady vers-címe-é ez: „Rohanunk a forradalomba"? Vagy nem Ady írta egy Tisza Istvánnak dedikált versében Tiszáról: „Fráter, gyermekeidben bűnhődöl" s így zárta versét: Hogy fussanak rá minden nyavalyák, Hogy a törés jó kedvvel törje, Akarásunkat durván az aki Bánatokig és átkokig gyötörte: Ez a gazember még lakolni fog. S írta pedig mindezt a véres csütörtök után, Tisza uralmának végső megszilárdulása idején.