Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

dalmár Ady nagysága. Az első imperialista világháború s az 1918—19-es forradalmak idején felvillant sokak szemében az Ady-életmű egészének jelentősége. De a forradalmak bukását követő ellenforradalmi, reakciós légkörben, melyben Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, sőt Babits Mihály művészete is a „kultúrbolsevizmus" gyanújába került, akik Ady kincses örökségét át akarták adni utókorának, tudatosan elhatárolták a nagy művész Adyt a forradalmár Adytól, hogy költői nagyságát elismertetve, megbocsáthatóvá tegyék terhes politikai múltját. Ezt a természetesen kialakult s később taktikából fokozott egyoldalúságot a hitleri fasizmus térhódítása idején, a fasizmus irracionális ideológiájának értelmében az Ady-mű egyoldalú meghamisítása követte. Ekkor kezdték azt bizonygatni, hogy Ady egy kultúra előtti, ősi mitologikus életérzés kifejezője, hogy Ady a faji magyarság kifejezője, ekkor fedezték fel Adyt, mint metafizikus filozófust s egy új vallási misztika kifejezőjét, hogy végül egy szégyentelen esztéta kimondja: ha Ady ma élne, fasiszta lenne. Ami homály, kétértelműség s korához kötött tévedés csak akadt Ady életművében, azt mind eltúlozva előtérbe tolták s megtették Ady legmélyebb mondanivalójának, műve legértékesebb részének, hogy Adyt is felhasználhassák a magyar közgondolkodás fasizálására. Ez ellen az egyoldalú esztétizálás és rosszhiszemű, célzatos hamisítás ellen mindig akadt ellenvetés, de alapvetően és rendszeresen a marxizmus-leninizmus legjobb magyar ideológusai leplezték le Ady művének megcsonkítását, depolitizálását és reakciós meghamisítását, még a felszabadulás előtt. Műveik elsősorban azt mutatták meg Adyból, amit elhallgattak vagy meghamisítottak művéből, nem hallgatva el Ady költői világképének belső ellentmondásait sem, nem mellőzve Ady művének esztétikai értékelését sem. Sajnos, a felszabadulás után, a marxista-leninista irodalomtudomány felé orientálódó irodalomtudo-