Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

katlanná vált. A honfoglalók útja, a Vereckei hágó „Verecke híres útja", Pusztaszer megszemélyesülve elátkozza a költő dalát, a gyermek: „öleltetőnk", a csók köznapi fogalma felbomlik, ha „félig csókolt csók"-ról s „bevégzett csók"-ról szól a költő, a csönd fehér, a Mindenszentek naptári fogalma mellé odatársul a Minden-Pénzek fogalma, a tó nevet, s az erdőben „a fák közt az örök egyedülség Bús magyar titka zúg",a gazdag az disznófejű Nagyúr... Az elcsépelt értelmű, súlyukat vesztett szavak vizionárius, szuggesztív erejű jelképekké válnak, a megszokott jelképek értelmet váltanak: a Hadak Útján ismét Csaba királyfi serege jár, de a Hadak Útja a földre száll, az utcát jelenti s Csaba új népe a Proletariátus, a múlt és jelen egybeolvad, ha valaki azt mondja magáról, hogy Verecke híres útján jött. S mindez nem egyszeri különösség, nem a pillanat bizarrériája, hanem e látomások valósággal egy teljes világ rendjébe állnak. Az ismétlődő Ady-szimbólumok, motívumok, a stereotip jelzők, a verseskötetek ciklusos beosztása, mely valóságos rendszerbe fogja szimbólumait, lassan fényre derítik e látszólag merő-sejtelem világot, az egymásra utaló képek megfejtik egymást. S ez a rendszer, melyet Babits egyszer Dante Isteni Színjátékának belső rendjéhez mért, sohasem merevül meg, nem válik szokványossá, ha Ady megszólal, mindig friss izgalmat, nyugtalanságot kelt. Mert minden versének van valami egyszeri és különös zenéje, az időmértékes és hangsúlyos verselés egybeolvad költészetében, ezernyi versében Földessy Gyula majd ugyanennyi versformát számlált össze (a sorok szótagszámát véve alapul, 858-at!) s ezeket a versformákat sajátos strófaszerkezetei, sorismétlései, a páros és páratlan szótagszámú szavak rímeltetése, az a törekvése, hogy minden versében legyen egy szokatlan vagy magaalkotta különösségű szó, háromszavas verscímei, szuggesztív verskezdetei kimentik a szokványosságból. A szimbolizmus nem realista stílusirány. Költői eszközeire nem a valószerűség, hanem a különösség, a szokatlanság jellemző. A szimbolista nem