Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

mint a Kozmopolita költészet, a Régi panasz, a Rangos koldus vagy a Bonczék eléggé bizonyíthatják ezt. Maradt tehát a harmadik megoldás: a hivatalnok-főtitkár munkába temetkezett és a költő hallgatott. Van valami félelmetes, kísérteties abban, ahogyan ez az óriási szellem pedáns kishivatalnoknak álcázta magát: Akakievics Akakinak, akinek történetét ő fordította le először magyarra, s akinek nevét álnévül is használta. De nem volt hajlandó kora dicsőítőjének felcsapni; s ezt aligha mondhatta meg nyíltan barátainak és pártfogóinak. Lázas tevékenységbe, beteges testi és lelki állapotokba húzódott tehát vissza az igazi próbák, a művek elől, amelyekben úgyis kiderült volna a hazugság. Elhárította a hivatali könnyítéseket; régi, kihűlt terveit vette újra meg újra elő, némi mentségként, ha költeményeket kértek rajta számon. Ami forrt benn, annak csak egy-egy buboréka szállt fel s pattant el a felszínen, apró sóhajokban, szösszenetekben, néhány senkinek sem mutatott keserű kifakadásban, s újra csak balladákban vagy az utolsó nagy epikus mű, a végtelenbe nyúló Toldi szerelme lírai betétjeiben. Pedig nem vénája apadt ki: és nem is tudott teljesen elnémulni. Jellemző azonban, hogy amikor újra a költészethez fordult,a személyét elleplező fordítás területét választotta ki a megszólalásra; Shakespeare és Burns után Arisztophanészi költötte újra filológus pontossággal, virtuóz könnyedséggel példátlanul rövid idő alatt. Jellemző, hogy költészete harmadik csodálatos kibontakozásának virágait: az őszikéket és késői balladáit egy kulccsal zárható, kapcsos könyvbe írta be, csak nagy unszolásra adott közre belőlük néhány darabot, és visszhangjuktól elundorodva, véglegesen bezárkózott. Jellemző az is, hogy öregkorának