Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

utolsó nagyméretű művét, a Toldi szerelmét is csak kézirat gyanánt kívánta kiadni. Az őszikékhen és késői balladáiban lírája virágzott ki ismét a búcsúzó élet megrendítő szépségével. A halál árnyékában még egyszer fellélegző költő utoljára hordozta körül szemét a körülötte levő világon: az idegenül ismerős nagyvároson, a lassan őszbe forduló Margitszigeten, múltján és jövendőjén. Még egyszer szembe kellett néznie örök kételyével: van-e célja és értelme dalának? S most teljes bizonyossággá vált előtte, hogy a költészet volt életének legmélyebb, végső és örökkévaló tartalma. Valamikor, midőn az életfájdalom már-már megfojtotta, a balladában talált menedéket. Most újra elővette e sokszor megcsúfolt műfajt, újra megmutatta, mit ér. Balladáiban mindig fontosabb volt a légkör a történetnél. Az most egyre sejtelmesebb lett, telve a közelítő nagy árnyék szorongásával. Az elmúlás rettenetét, melyről férfias szemérme tiltotta beszélni, balladáiban mondta ki ez a nagy költő, aki mindazt, ami benne szenvedélyes volt, „hősei képében tüntette fel". Legmegrázóbb erővel bizonyosan a hlid-avatás haláltáncában. Arany öregkori költészetét máig sem értékelték teljes egészében. Kényes, túlfinomult virágok melegházi tenyészete: valami ilyesfélét gondolnak róla az emberek. Néhány, inkább általánosságban maradó utalás történt csupán modernségére, a fejlődést kifejező és szolgáló elemeire. Nem itt a helye pótolni a hiányt. De tudnunk kell, hogy Arany e harmadik virágkora erőben, teltségben és korszerűségben is méltó az előző kettőhöz. A valóságot költői hitellel tükröztető realizmusa rebbenőbb, modernebb tán a réginél, de semmi esetre sem felületibb. Ki tudta kor-