Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

nem is, de jobb híján vállalni még képes volt. 1867 azonban, különösen akkor, amikor egyre jobban gennyedő sebeit már csak hazug mázzal tudta elkendőzni, megnyugtatni sem tudta, nemhogy kielégíteni vagy lángra gyújtani. Vállalhatta volna a nemzeti klasszikus közéleti szerepét. A hivatal és közvélemény emberei ennek lépcsőfokait készítették neki: képviselőséget, egyetemi tanárságot: mindazt, ami rang és elismerés a kiegyezéskori Magyarországon költőnek csak juthatott. De neki ember és költő egy volt, s amit erkölcse elutasított, arról ódát írni sem tudott. Nem vállalkozott az akadémikus irodalomszervező és kritikus szerepére sem. Az ilyesmibe joggal beleunhatott szerkesztőségei idején. De távol is állott minden olyan elképzeléstől, amely az irodalmat, az akkoriban egyre határozottabban kialakuló akadémikus eszmény jegyében, a nép és a kor nagy kérdéseitői elszigetelten kívánta művelni. Elképzelhető lett volna az is, hogy kitör a köréje záruló gyűrűből és nyílt ellenzékbe vonul. Ehhez azonban nemcsak más természet, hanem más társadalmi és politikai háttér is kellett volna. A kiegyezés megszervezőinek, de méginkább kihasználóinak sikerült minden komolyan számbavehető ellenzéki erőt semlegesíteniök. Ilyen csoportosulások csak a hetvenes évek vége felé kezdődtek, de akkor is komoly tömegbázis nélkül. Érthető tehát, hogy a költő, akit a barátság, a becsületes helytállás is foglyává tett az Akadémiának, nem tudott kivonulni abba a társadalomba, amelyben csak kiégettség, közöny, züllött hazafiság és frázisforradalmiság várta s amelyben a kor igazi kérdéseit kortársai közül szinte még mindig ő közelítette meg költői eszközökkel a legjobban. Olyan versei,