Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1846.

Petőfi Napjai: 1846 215 mint sajátságos naivság — mint azt népregéink s mondáinkban sokkal eredetibb alakban találjuk — uralkodik P. e munkájában, mellynek egyes helyei azonban egyszerűség s érzelemmélység, valamint a fölfogás valósága által a poézis magasságára emelkednek. Jancsi megmenti a franczia királyt, visszaadja koronáját, országát és gyönyörű leányát; aztán aranynyal rakottan hazájába tér s szőke lluskáját halva találja . . . Ekkor a szegény, most már János vitézzé avanzsirozott Kukoricza Jancsinak nincs nyugta, czél nélkül vándorol el a világba, — eljut az óriások országába, onnan a boszorkányok közé s végre a tündérek hónába, hol szerelem és csók füszerzik az életet, és alkotják az égi boldogság quintessencziáját. Itt az életviznek tavába vet egy rózsát, mellyet kedvese sírjáról könyek közt szakított és a rózsa kedvesévé válik, nem kevesbbé igézővé, mint azelőtt vala; a tündérek alig pillantják őt meg, amint a kínszenvedett Iluskát földi szenvedéseiérti jutalmául tiindérkiválynővé választják, mi távolról sem olly kellemetlen foglalatosság lehet, mint pártatlan bírálatokat írni. Jancsi férjévé lesz, következőkép tündérkirály is, mi szinte szép hivatal, — s ezzel a regének vége. Az egész nyugton gömbölyödik le az olvasó előtt. Stileredetiség, uj gondolat, figyelemfeszités, allegóriái mélység és amaz aranyigazság, mellyet képregék rendszerint a kisértetszerü és rémteljes varázsszavak mögött rejtegetnek — nem lepik meg benne olvasót; benső melegség nem heviti, emeli, boldogítja őt. Költő maga nem sokat érzett regéjéné', nem gondolta át azon gyermekédes borzadást, mi a vért szivünkben megállítja, midőn a korlátlan phantasia országába áthajózunk Csak itt-ott melegült fel a költő, illykor átvillámlik hatalmas lelkén, és az olvasó fájdalommal látja, mit nyújthatott volna e költő: ha kevesebb gondot fordit vala a külső csicsomára, ha a költészet istenszikráját keblében folyton föllobogó lángra szította volna ! Vannak írók, kik egy párt állal lángésznek kiáltva — írnak és írnak, egyik könyvet a másik után küldik sajtó alá, magukat