Csernátoni Gyula: Petőfi könyvtár 25. Petőfi-tanulmányok (1910)

II. A prófétizmus Petőfi műveiben

Petőfi-tanulmányok 29 az istenségnek. Igen, mert abból a falatból, melyet Éva anyánk nyelt le, csak a prófétáknak, költőknek és filozófusoknak jutott valami, akik az u. n. „új platonizmus" elvei szerint amúgy is csak .kiinduló pontjukban különböznek egymástól". Ezért a költőre, ki — ha valódi — egyesíti magában a más kettőt is: mindig szükség lesz. Ő öröklé Apolló bűbájos lantját, melynek hangja mellett szunyadnak az Árgusként virrasztó gondok; ő a kor szive, mely hangot ád kortársai örömének és bujának; — s ő a kor prófétája, ki haragjának rettentő villámaival sújtja a tévelygőket s egy-egy pillanatra meglebbenti a jövőt elborító fátylat is, hogy feltárja előttünk annak titkait. Különösen ez utóbbi tulajdon az, melyet a nagy költőknél és nagy gondolkodóknál mindenha tapasztaltak s amely éppen ezért a legrégibb idők óta lekötve tartja a lélekbúvárok figyelmét. Nem kevésre becsülték ezt már Pythagoras és Platón s ujabban Darwin, sőt a pozitivizmus megalapítója: Comte is, akik mindannyian foglalkoztak a költészettel. S említsem-e az újkornak világszerte elismert egyik legnagyobb mathematikusát: Bólyay Farkast, aki szintén költő volt? Mindezek amellett bizonyítanak, hogy sohasem hatolhat be az ember a természetnek egy-egy nagy titkába, s bármely szakban sem létesíthet egy igazi nagy korszakalkotó művet anélkül, hogy a költői ihlethez hasonló lelkiállapot szükségét ne érezné. Mert egyedül ez képesítheti az embert arra, hogy méltán kiálthason föl Petőfi-