Csernátoni Gyula: Petőfi könyvtár 25. Petőfi-tanulmányok (1910)

IV. Petőfi és az 50-es évek költői

Petőfi-tanulmán vok 129 raboljon". A csárda romjai vissza nyerik régi alak­jukat; az ivó újból megnépesül s a jelen képei közé egy tündérkéz észrevétlenül szövi be a rég­eltünt multat. A mosolygó rónák, a delelő nyáj kolompja s a komoly gólyamadár néha őt is vissza­bájolják ugyanabba az „átálmodott szebb korba", amelyből még visszacseng a halk altatódal: Csere­bogár, sárga cserebogár, ... de lelke nem időzik soká az emlékeken, hanem a gyöngéd vissza­emlékezés sugarával egy pillanatra beragyogja őket s a czéltalan merengés helyett újból alkot és teremt. És éppen ebben rejlik a főok, amiért Tóth Kálmán meg nem közelítheti leírásaiban Petőfit. 0 t. i. annyira csak érzéseiben és érzéseinek él, hogy emiatt sem megfigyelő képessége, sem fan­táziája nem érvényesülhet. Sokkal szubjektivebb, hogysem szemlélődő lehetne és ezért leiró költe­ményei is inkább elegiáknak nevezhetők. Egyetlen kivétel van ily tárgyú müvei között: a Ború, amelyben már ő maga is mesternek mutat­kozik. Erdélyi azt jegyezte meg e költeményről, hogy „nagynemű szép" és Gyulai sem vádolhatná „tespedtség"-gel, mint a Tóth Kálmán többi leiró­költeményeit egykorú kritikáiban. Irodalmunk ez egyik legszebb és úgy a tárgyra, mint a fölfogásra nézve teljesen eredeti leiró-költeményében a vihar előtti hangulat van oly sajátos színekkel megörö­kítve, mint egy Rembrandt-képben. Egy sor, egy szó sincs benne fölösleges — s az a „nagy bánat", amely miatt „egymásra borul mind a bokor". Petőfi-Könyvtár XXV. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom