Csernátoni Gyula: Petőfi könyvtár 25. Petőfi-tanulmányok (1910)

IV. Petőfi és az 50-es évek költői

128 Petőfi-Könyvtár Én a lélekről furcsát gondolok, Szerintem a testből az égbe száll; Úgy látszik legalább, hogy ott Mindenik test a mi lelkünkből áll. Égő lelkeknek hiszem a napot, Hideg lelkeknek a sok csillagot, És igy tovább, tovább . . . Élő epedés az a holdvilág; A zengő felhőt költőnek hiszem: Rongyos, tépett ruhát visel. A Tóth Kálmán gyöngéd, álmadozó kedélyét azonban nem sokáig befolyásolhatta a Felhők hangulata s mindössze is csak két költeménye van ebből a zsánerből. Annyival inkább hatott reá az a hangulat, amely Petőfi leiró és családias színezetű költeményeit jellemzi. Az elmúlt idők emlékeit mindegyre visszabájolni szerető lelke gyöngédségének és szeretetének egész fényével ragyogja körül az édes otthon tájait; a feledhetetlen drága édes anyát; a jó barátokat és játszótársakat. Megénekeli a szomorufüzet, amely neki épp oly kedves fája, mint Petőfinek kedvencz madara a gólya; szülőföldjének táját, mint Petőfi a Kis-Kunságot; formában és hangulatban híven a mesterhez, de egyebekben elmaradván mögötte. A Petőfi leírásaiban megelevenedik a természet és él és cselekszik minden körülöttünk. A Salgó bevezető soraiban „a komor kovács, a dörgedelmes égi háború" szemeink előtt készíti a villámokat és szinte látjuk, hogy a vár mint nyújtja óriásként vakmerő kezét az egekre, hogy onnan „csillagot