Dr. Ferenczi Zoltán: Petőfi könyvtár 24. Petőfi eltűnésének irodalma (1910)

Ötödik fejezet: 1888-1895.

Petőfi eltűnésének irodalma 125 Azt, ami következik, Miklósy aztán Bader (János) segesvári szász, de magyar érzelmű takács mestertől hallotta, (akinek nevét H . . . R . . . kézirati művében hibásan Beiernek írta Baloghné után, de később kikutatta a helyes nevet) aki a csata utáni estve kiment a csatatérre nézegetni a pusztítást s figyelmét nagy lárma vonta magára az említett sír körül. Oda ment és hajmeresztő jelenet tanuja volt. Ugyanis Petőfit, aki nagyon meg volt sebesítve, de még élt, elsőnek dobták be az uj sírgödörbe, ki onnan felkiáltott: — Ne temessetek el! — — Hiszen látjátok, hogy még élek! A szívtelenek nem hallgattak rá, sőt így kiáltottak be: — Dögölj meg, Kossuth-kutya! Ekkor még tizenkilencz (gr. Haller József szerint huszonhárom) halottat dobtak rá s a sírt irgalom nélkül behantolták. A füzbokrokat kegyeletes kezek ültették oda, ültettek a sírra virágokat is, de a rossz emberek kitépték. A további kérdésekre Baloghné elmondta, hogy Miklósy Dániel már 3—4, felesége még több évvel azelőtt meghalt, Segesvárt többé nem járt, a nevezett sírhely az országúttól Segesvár felé balra, azaz délre feküdt egy dombon, gr. Hallerék egy rengeteg nagy szántóföldjén. Baloghné is beszélt Segesvárt Baderrel, kinek Miklósy komája volt, elég jól tudott magyarul s előtte is elmondta azt, amit Miklósy neki elbeszélt, még pedig egészen úgy, de azt nem