Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

94 Petőfi-Könyvtár hanem cselekvéssé változtatva előadja, mint lett. Most önkénytelen benne is felébred az ellentét csárda és templom, a mulatozás, a kikapósság, meg az ájtatosság és önmegalázás helye közt. Szeretetétől indíttatva védelmére kel a csárdának: méltó, hogy a templommal egy sorban álljon, mert valamint ez a léleknek, úgy az a testnek szolgál enyhére. Sőt a csárdában gyakran tisztább szivek tanyáznak, mint az oltár előtt! A rom látása mindig felébreszti a mult idők emlékét. Petőfiben is felkél, annál természetesebben, mert éppen az imént beszélt a csárdában való élésről. Újra látja az időt, mikor utasok vigadtak benne, látja a görcsös botjával vándorló legényt, a hosszú szakállú üveges zsidót, a drótos tótot. Egy tréfás jelenet is megelevenül előtte: a fiatal csaplárné mint ölelkezik egy hamis diákkal, míg kinn a vén csaplár a kazal végén álmodik. Egy humoros genrekép, mely jobban belevisz a csárda légkörébe, mint száz apró külső vonás fölemlitése! De mennél vigabb élet folyt itt egykor, annál jobban bántja a költőt annak megszűnte. Siratja azokat, kik egykor itt mulatoztak s most a sírban porladoznak. A mulandóság eszméje ébred lelkében. De nem mozog általánosságokban. Kimutatja hatását, megszemélyesitve a csárdát, mely legkirivóbban viseli nyomait. A szél leüté fejéről kalapját: födelét, s most itt áll hajadon fővel, mintha alázatosan kérné a hatalmas urat, az időt, hogy kimélje kevéssé. Mily finom jellemzetességgel