Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

Petőfi és a természet 95 vette hasonlatát az e vidéken gyakran megfordult könyörgő vándorlegényről! Mindhiába! Folyton roskadozik, már alig látszik ablak, ajtó, csak kéménye emelkedik égnek mint a haldokló utolsó reménye. Mellette és mindenütt a pusztulás jelei: a pincze beomlott, a kútnak is csak ágasa és gémje áll még épen. Tetejében ül egy sas merően maga elé bámulva, mintha ő is mint a költő — a mulandóságról gondolkoznék. Mind e képek csak a költő alaphangulatának: a pusztulás fölötti szomorkodásának kifejezői. De végül, amint a csárda fölött lángoló napot látja, felülkerekedik benne is az életkedv, érzi, hogy a mulandóság mellett virulás is van, a halál mellett az élet uralkodik s elégikus hangulata hirtelen viggá fordulván, bájos jelenetben tünteti fel a napot mint szerelmes ifjút, kire epedve néz a délibáb, a puszták szép tündérleánya. Még a csárdának is jól eshetik végperczeiben, hogy ily szép kép tárul ki előtte. Evvel harmonikus véget ér a költemény s megnyugtató hatással van reánk. A szabadság érzéséből indul ki s a szerelemével zárul be. Nem úgy tesz ő, mint a pesszimista Hölty s valamennyi érzelgő társa, hogy bánatos megadással fejezné be a mulandóságot tárgyaló költeményét. Ő itt is igaz, s mindenekfölött egészséges érzésű. Festési módja is teljesen eltér azokétól. Tájképileg fogta ugyan fel tárgyát, amennyiben a csárda mint középpont a főhelyet foglalja el s a többi apró kis képek reá térnek vissza mint góczra, de ezek nem