Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

Petőfi és a természet 93 érzéssel, hanem inkább festőileg: a szemmel tekinti a vidéket. Ezért ő még élénken emlékeztet a német iskolára, míg Petőfi méltán sorakozik Byron és Lenau mellé. Ö valóban csak leirja tárgyait, míg Petőfi életet önt beléjük. Hiszen tudjuk, hogy Tompa a maguk idejében annyira kedveit virágregéiben azzal, hogy többé-kevésbé érdekes mesét költött a természeti tárgyakhoz s tüneményekhez, nem hogy beléjök mélyedett volna, de eltávolodott tőlök, mert az olvasót mindig jobban lekötötte az Ovidiusz „Metamorphosisai"-ra emlékeztető átalakulás vagy történet folyamata és az allegória tendencziája, mint maga a tárgy. „A csárda romjai"-ban Petőfi a fönti prediszpoziczióval lép. az alfödre. Végtelen rónáját mint a szabadság jelképét üdvözli s ezért minden része kedves előtte. Barangolása közben hirtelen rombadőlt csárdát lát s bús lemondással sóhajt fel az idő zsarnoksága ellen, mely egyenlően pusztit el minden épületet, magasat úgy, mint alacsonyt. Az a körülmény, hogy e csárda nem mint a többi, vályogból vagy téglából, hanem kőből van épitve, azt a feltevést ébreszti benne, hogy itt hajdan falu vagy város állt, melyet az ozmán feldúlt. Ismét szomorúan felkiált, hogy be sokféle bilincs volt szép hazánkon. Csak a templom maradhatott fenn betegen, hogy gyászolja e pusztaságot. Végre bújában az is összeroskadott s hogy haszna ne veszszen széthullott kövének, belőle e helyen csárdát épitének. A költő nem írja le a csárda külsejét,