Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)
IV. Petőfi a természet realistája
92 Petőfi-Könyvtár ben kiált fel: „Nincsen itten rabság, nincsen itten űrkény, mely parancsolatját mennydörögve adja!" Az egész természet itt az emberrel együtt szabadságot élvez. „Csak az égi háborúnak zeng koronkint istentiszteletre buzditó szózatja". A mennydörgés is csak néha-néha szólal meg, hogy mintegy intse az embert, ne feledkezzék meg a háláról, mellyel istenének ennyi jóságért tartozik. De még Istennek e dörgedelme sem tart sokáig: „bezárja a dorgáló felhők torkát s újra megengesztelődve mosolyog szivárvány képében4. A szabadság és vallásosság eszméjével fejezi be költeményét, amelynek legpregnánsabb kifejezője e kis lak nyugalmas boldogsága. Értjük is immár, hogy a költő mért vonzódik annyira e tájhoz: benne úgy, mint az alföldben, a szabadság székhelyét látja s az egyszerűség üdvét dicséri. Ezért észlelünk folytonos erősbödést az érzésben: vidámság, megelégedettség, szabadság, istentisztelet mindmegannyi fokozata egy érzéscsoportnak: a boldogságnak. Tompánál mindvégig egy hang, egy eszme nyer kifejezést: a derült életöröm. Tompa is emberi érzést ruház a természeti tüneményekre s ezáltal a modern természetfestés eszközét használja, de mert képzelete nem elég merész s érzése nem oly erős, daczára a nagyobb részletezésnek, az „erdei lakot" nem állitja úgy elénk, mint Petőfi. Az egyes tárgyakat ő is cselekvőleg tünteti ugyan fel, de egyénibb élettel nem tudja őket ellátni. Másrészről meg éppen nem elég költőileg: az