Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

Petőfi és a természet 87 három pitypalattyot örömmel kiált rá, majd egy nyul szökik fel s indul az ugarnak gyorsan karikázva, kis pacsirta is szánt, dalt zeng a magasban, hallgat leesőben. Nem oly élénk a rajz, mint Petőfinél, de szinte természetrajzi pontossággal jelenik meg, bizonyítékául annak, hogy a költő nem vette át a megszokott felületes jelzéseket, hanem szeretően belemélyedett a természet benső életébe, bár rajtok felmelegedni nem igen tudott, vagy nem akart. Befejezésül Petőfi azt a kívánságát fejezi ki, hogy itt domboruljon a sír is felette. S mi is vele együtt érezzük, hogy ez a, csak hébe-hóba egyes hangoktól megzavart, nyugalmas hely, legszebb helye az örök pihenésnek. Észrevehettük, hogy a költő éppen nem bocsátkozik részletek festésébe: egyes jellemző vonásokat pendít meg, melyeket az olvasó szükségképpen kiegészít, egyes mozzanatokat emel ki, melyekhez a kevésbbé lényegesek önkénytelenül csatlakoznak. S ha egy kép egészét ezáltal — mint a tájfestőnél — nem is nyerjük, nyerjük egy hangulatnak, a pusztai békének egészét, mert a költő is ennek hatása alatt lévén, a tájnak csak oly összhangzó jelenségeit említi, melyek nyugalmasak, mélabúsak. Petőfi természetfestő művészete kivált az „Erdei lak"-ból tűnik ki. Hogy jobban megértsük, olvassuk vele együtt Tompának e tárgyú s vele egyidőben készült költeményét. Petőfi mindjárt kezdő hasonlatával megragadja képzeletünket és érzésünket. „Mint a sziv az első