Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

Petőfi és a természet 73 künk a síksághoz képest mindig alantabb áll az ő szemében. „Oh felföld," kiált fel uti-jegyzeteiben, „csak azért emelkednek bérczeid a felhőkig, hogy annál inkább szembe tűnjék lakóid görnyedezése !" Máskor pedig: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, tán csodállak, ámde nem szeretlek s képzetem hegy-völgyedet nem járja." Hogy a Kárpátok szépségei nem voltak kedvére valók, nemcsak annak tulajdonitható, hogy tulajdonképpen nem ismerte őket — összesen csak egy-kétszer utazott tájukon — hanem és főkép annak, mert szülőföldének szeretete uralkodott lelkében. Oly korban, midőn a nemzetiség eszméje, a honfiúi szeretetet az anyaföldhöz kötötte, s az érte való rajongás szinte kötelessége volt mindenkinek, könnyen érthetjük, hogy Petőfi e szeretetét még szűkebb határokba vonta s éppen csak arra a vidékre szorította, melynek minden kövével, vonásával össze voltak nőve ifjúságának emlékei. Ezen egyoldalú túlzásában minden alkalmat megragadott, hogy kidicsérje az ő képzeletének legkedvesebb mulató helyét, az alföldet, „hol az emberi méltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasra tartja fejét." Bizonyára nem akart visszaemlékezni Hallerra, Schillerre és Burnsre, kik épp az ellenkezőt hirdették, hogy t. i. a szabadság csak a hegyek közt honol. Ki sem is merül a róna magasztalásában s a szülőitől örökölt, a szlávságot általában jellemző nagyítási hajlamához képest, mennél rikítóbb