Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

74 Petőfi-Könyvtár színekkel iparkodik e szeretetét kifejezni s e magasztalást bármi keresett okokkal érdemesnek, jogosnak feltüntetni. Hortobágy dicső rónaság, — írja Kerényihez — te vagy az isten homloka! Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, melyet nem érez a schweizi az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. (Ugyanezt a hasonlatot alkalmazza „A csárda romjaiban".) Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem! Megmérhetlen a láthatár s olyan mint egy kerek asztal, beborítva az ég üveg harangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít... Miután gyönyörködött a pacsirtában, mely dalán úgy emelkedik az égbe, mint fonalán a pók, örömmel szemlélte a tó partján nyargalászó bibiczeket s a melankolikus gólyát, még nagyobb örömmel a kedves délibábot, mely a csárdát felemelte s úgy tartja ölében, mint gyermeket az anyja, végül elragadtatva kiáltja: „Mily egyszerű a puszta és mégis mily fenséges!" s dicsőítő himnusát így fejezi be: „Égő arczczal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörül." Vagy más helyen: rLenn az alföld tengersik vidékén, ott vagyok honn, ott az én világom. Börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom." Pegazusa is a pusztára viszi legszívesebben, mert „a puszta az ő születési helye". „A csárda romjaidban szintén nyíltan kimondja: „Te vagy ó szép alföld végtelen rónája, lelkem legkedvesebb mulató tanyája. Az a görbe felföld hegy és völgyeivel, könyv, melynek számtalan