Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

Petőfi és a természet 65 is legszívesebben a természet e lényein jártatja szemeit. Virágok, szép virágaim, be kedvesek vagytok nekem! — szólítja meg őket s aztán okát is iparkodik adni e szeretetének: mert titkosan dalolnak illat nyelvén, melyet a lélek csak akkor ért meg, ha róla lefoszlik a durvábbik rész; a test. Fáktól vagyok körülvéve — kiált fel máskor — s mint édes fia fejére áldó keze az atyának, úgy hajolnak rám az ágak. Istenem, beh boldog vagyok, majd hogy sirva nem fakadok. A beteges költészetnek sajátságát azonban, hogy a színtelen virágokban, az elhaló, vagy elszáradt fákban gyönyörködjék, éppen nem leljük nála, sőt ha hervadást lát, mindig panaszra kel s az elhalt növénytől mindig irtózik. Ezért legnagyobb örömmel a tavasz tüneményeit szemléli: Az ujuló élet jókedvre deríti s a leánykának is azt kivánja, hogy teljesedjék neki, mit tavaszi séta után álmodott. Ezért búsúl a pusztuló kert látására (Széphalmon), undorodik olyan haláltól, mint a virágé, melyen titkos féreg foga rág, ezért ébrednek benne is keserű halálgondolatok, midőn szeptember végén elhull a virág . . . Legszívesebben a természet vad virágával hasonlítja össze magát, s hasonlatait leggyakrabban a növények világából veszi. Másrészről azonban Petőfiben is megvolt az a szeretet, mely Byront kutyája magasztalására késztette s Burnsből könyeket fakasztott, midőn a mezei egér fészkét feltúrta. „Anyám tyukjá"-ban megható humorral beszél a tyúkhoz, melynek oly Petőfi-Könyvtár. XXI. 5