Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)
III. Petőfi természetszeretete
66 Petőfi-Könyvtár jó dolga van édes anyjánál, hogy kendermaggal etetik s ki nem verik a szobából s kéri is azért, hogy becsülje meg magát s szorgalmasan rakja tojásait. Ugyanily naiv szeretet vonzza őt a gólyához, az Alföld e tipikus családi madarához, mint az ő legrégibb barátjához, kivel együtt ábrándozott, kivel együtt töltötte gyermeksége s ifjúsága éveit, De az állatvilággal különben nem foglalkozik behatóbban, legfellebb a farkasok iránt mutat nagyobb rokonszenvet, összehasonlítván őket (A farkasok dalában) a bujdosó, vérező, de legalább szabad magyar néppel; s máskor is a „Farkaskalandéban a farkas, mint a morál védője öli meg a pásztornéra áhítozó úrfit, míg a kutyák tányérnyaló, farkcsóváló voltát megvetéssel énekli meg. Még ha leírásukba is bocsátkozik, akkor is inkább az állatok rossz tulajdonságait emeli ki: Ott van a strucz, a homokba dugta ostoba fejét. Ott a krokodil, a sásban sirja sátánkönyeit, ottan ássa a hiéna a halottak lakhelyét, ott a tigris, üvöltözve, vérszemmel néz szerteszét. Önmagát az állatok közül csak az oroszlánnal vagy a sassal állitja párhuzamba. A növényvilágon kivül a természetnek szines, gazdag, kozmikus jelenségeihez vonzódik legerősebben. Az ő erős hullámzású, szenvedélyes lelke a fényben, a melegben, a mozgásban találja legjobban magát. A nap az ő szeretője, melytől az ő szive melegül, s arra kéri Istent, hogyha szabad a holtnak egy óra naponkint, délben nyiljék