Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

Petőfi és a természet 63 hivebb fiát siratja. Mindezen felül ismerhette a nálunk is leginkább Markó ideális képeivel virulásnak indult tájfestészetet s így születés, tehetség, életviszonyok, éghajlat, korhangulat, tanulmány hozzájárult, hogy ő lett a mi első költőnk, aki a bálványozásig szerette a természetet, s ennek reá való hatását minduntalan elénk tárja. Nincsen költeménye, alig van versszaka, hol legalább valami képben ezt el nem árulná. Minden érzése és gondolata önkénytelenül a természet ruhájában iparkodik megjelenni, amely öntudatlan tapintata szerint a legdíszesebb, legnemesebb. Akárhányszor találunk is nála efféle nyilatkozatokat, mondhatnók szerelmi vallomásokat. „Oh természet, oh dicső természet, mely nyelv merne versenyezni véled', kiált fel elragadtatva. Midőn elhagyja a várost, „azt a holt életet", áldja sorsát, mely őt a természet ölébe tette, hol szép, harmatos fűvel, lágy rózsalevelekkel köti be sebeit. „A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal", — írja egy levelében, — „kinek semmi titka sincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését — különösen a falevelek zörgését. Leülök egy magános fa alatt és órákig hallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomba meghúzza a képzelet harangját s leharangozza az égből az angyalokat szivembe, e kis kápolnába !"