Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

Petőfi és a természet 55 sóhajtott s szellőként mene szét tüstént a gyenge sóhajtás, megnyílt szép szeme . . . minden fű szála megindult s hozzá hajladozott falevél és gyenge virágszál". Itt már egészen a szimpatetikus lelki egybeolvadás fejeződik ki. Ugyancsak e felfogás győz következő rajzában : „zaj támad, feketén fordulnak alulról a vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten tátogat a tenger, fölhíja üvöltve szakállas gyermekeit s iszonyú rohanással harczol az égre . . . Fejőket rettegve ütik fel tört tajtéka közül a mélység szörnyű lakói, barnul az ég akkor s a napfény elfut előlök". Hogy valóban az utóbbi iránynak hódol, akárhány más hely is mutatja: „szomorún feketednek az ormok", vagy „távol az éj szörnyű veszedelmei dúlnak. Elkomorul rajtok szép csillagos arcza az égnek s vad zaigásaikat szomorúan visszamorogja". Magát az egész természetet is érző lénynek tartván, így szólítja meg: „Oh legyetek, liget és sík tér, szavaimra vigyázók, míg dalomat zengem, megszűnjetek esti fuvalmak." Ez már teljesen elütő hang az előbbitől. Látni, hogy belemélyed a tárgyakba s tüneményekbe s hogy a panteisztikus természetfelfogásnak igaz hívévé szegődött. Kiérezni, hogy a költő szemmel is, lélekkel is nézi a külvilágot. Még világosabban látjuk ezt lírájában. A csalogányt az erdő szivének nevezi, „kinek fájó dalára hallgat az egész táj". Ennél is merészebb egyénítés, midőn ,.a megőszült föld a tavasz hajfodrászától vendéghajat veszen.