Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

56 F^etöfi-Könyvtár virágok bársonyába öltözik s illattal elkendőzött arczán jó kedvet hazud". E néhány mutatvány eléggé bizonyítja, hogy Vörösmarty képzeletét s érzését a természet valósággal meghatotta s hogy iránta benső részvétet érzett. Nagyobb költeményeken végig azonban e vonzalom uralkodását nem tapasztalhatjuk. Megénekli ugyan a „Puszta csárdá"-ban az Alföldet, de csak általános vonásokban, a népdal nyomán. Sem nála, sem előzőinél nem vesszük észre, hogy a magyar föld eredeti szépségeit és sajátságait beható költői tanulmány tárgyává tették volna. Talán eredeti plasztikai tehetségénél fogva, talán Lessing félreértett vétójának hatása alatt: annyi tény, liogy tulajdonképi leiró költemények, vagy olyak, melyekben a költői hangulat összeforr a természettel, milyenek Petőfinél tömegesen fordulnak elő, nála nincsenek. Legfellebb Kisfaludy Károly kísérli meg az igazi részletező leirás átültetését, mint „Esti tájkép"-e (Eltéjében) mutatja: „Esti bibortűzben égnek, erdős bérezi a vidéknek s a nap válva nagy körétől csendes felségben leszáll s hegy, völgy fosztva lángszinétől, kékellő homályban áll. Édes illattal tele, kél az alkony hűs szele és enyhitő lengzetében reszket a lomb és zörög s a patak sebes lejttében most vidámabban csörög ... harmatgyöngyök fényledeznek rezgő zöld fűszálakon, csüggedt bimbók éledeznek a kisült virányokon, és a rekkenő melegtől eltikkadt virágkebel, csókolgatva langy szelektől, kelyhét szebben nyitja fel: mint a