Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

Petőfi és a természet 51 csélcsap szellő rendre járván ezeket, éjjel meggyült illatjoktól fosztogatja kebleket ... a méhek a szellővel versenyt vájják a nyilt virágöblöket ... a tollas nép megköszönti a szép reggelt szavával . . . amott egy hím fülemile szerelmet űz nejével ... a verebek csevegnek, a madarak Attilája (!) a sas, szemét büszke hittel a nap felé mereszti . . . ludak, réczék tó felé totyognak, a nagy fejű bika kelepel lábával" stb. Midőn ily élénken, ily mozgásban látja s tünteti fel a természetet, elhisszük neki, hogy nagy gyönyörűséget lel benne s hogy szive mélyéből fakad, ha végül így kiált fel: „Oh természet, mily becsesek kellemeid, áldásid . . . végy kebledbe! Lovász! nyergelj!« Valóban így tör ki a költői érzésű gazdaembernek egészséges természetszeretete ! Máskor nyíltan kimondja, hogy szeret tébolyogni a tavasz szép zöldjében, szeret a fülemilékre hallgatni s maga is tőle ..elmés dalra fakadni, szeret az erdőben rejtőzni, hűs csermely gyöngyvizéből inni s benne néha meg is mosdani". A természetet rokonérzőnek tünteti fel: komor felhő terjeszkedett, az éj szelid asszonyának (a holdnak) képe ködben lábogott ... A természet hü fiának sorsát ekként siratá! S máshol: „kedvese szavára a természet is olvadozni látszatott, a patakviz is lassabban folyt!" A természet köréből vett képekben, hasonlatokban is sokkal merészebb elődeinél. „Tavasz, te a földnek szerelme", „mint pacsirták úgy reppennek, sugarához az istennek, háláim az áldásért." Nemcsak élénkebb képzelőerőt s igazabb megfigyelést 4'