Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

52 Petőfi-Könyvtár mutatnak e példák, hanem más felfogást is. Ö tiszta szivből szereti a természetet, nem platónikus rajongással, hanem realisztikus vonzalommal. Előtte már nemcsak az u. n. szép tünemények s tárgyak költőiek, hanem mindenben, amit a külvilág nyújt, megtalálja a poétikus csirát s ki is fejti és a sajátságos magyar, dunántuli, Balaton-melléki vidék vonásait igazabb színekben adja vissza. Gyakran téved ugyan abba a hangba s előadásba, melyet német mintái hallatnak, hiszen maga megvallja, hogy Gessnert, a hústalan és vértelen idill nagyon is túlbecsült költőjét, élvezettel forgatta, de egészséges érzéke s a szabad természetben való forgolódása gyakran elfeledtette vele a hamis úton járó elődöket és saját erős és költői benyomásainak kifejezéséhez utalta. Mindenesetre nála kell keresnünk az elemeket, melyeket később Petőfi megragadott és sallangjukból, túlzásukból s határozatlanságukból kivetkőztetvén, művészibbekké emelt. Csokonainál szintén érzik a természettel való behatóbb foglalkozás, de Kisfaludyénál sokkal nagyobb képzettsége más irányba terelte s őszinte érzését gyakran elnémította. Egy részről még az ókori klasszikusok, illetőleg azoknak német utánzói felé hajolt. Ezért kisértenek nála még az olimpusi istenek s a régi tipikus személyesitések: nimfák laknak a kákasátorokban, ekhók a vad havasokban s még a földben szunyókálnak Flóra gyenge szüzei; de másrészről már legalább hörpint a népköltészet forrásából s ki-kitörni engedte a saját lelke nyilat-