Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

50 Petőfi-Könyvtár tezésbe nem is ereszkedtek — nem igen birnak többel, mint e negatív érdemmel; az azon hibákkal járó erények: szeinlélhetőség, zenei kifejezés, igaz megfigyelés, szubjektív beleolvadás, nálok csak elvétve bukkannak elő. Ezekkel szembe állitható egy másik költőcsoport, mely már örvendetesebb képet nyújt s a Petőfi hatalmas természetköltészetének úttörője. A természet Kisfaludy Sándor költészetében sokkal nagyobb elevenséget s az emberi szivre való sokkal gyakoribb s szorosabb vonatkozást mutat, üt már két erősebb tehetség vonja varázskörébe: Petrarca és Rousseau. Attól a képekben való duskálást s a világfájdalmas felfogást, ettől az egyéniségnek kitörő nyilvánítását tanulta el. Tagadhatatlan hatással volt reá azonkívül Kleist Frühlingje, mely Thomson „Seasons"-jai hatása alatt a tájkép hangulatát először iparkodott költőileg feltüntetni. A nyári reggeli tájt már nem látja szokott nyomasztóságában. Egyes részletek laza összefüggésben álló lánczolatában leirja, hogy a kelő nap világán „uj erővel ébred minden a nyugalom öléből s az éj sűrű homályában nem lévén most már magok, csendesebben, de vígabban csörögnek a patakok." (Mily hű megfigyelés, mert reggel úgy gondoljuk, hogy a patakzaj csitult, pedig a zsivaj lett hangosabb !) És tovább : „A zöld mezők, hímes rétek ... a harmatnak gyöngyeivel sűrűen felékülve szelid fényfolyamban úsznak egészen megüdülve. A rózsák nyílt lángaiból uj illatok kérkednek, mert a lenge 0