Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

48 Petőfi-Könyvtár irja le a helyet, hol az ő kedvese pihen: „Faluvégén erdő, erdőben magány, a magányban sírdomb hársak alkonyán. Domb körül csörögve omlik a patak, hársak közt madár zeng, szellők inganak". Részvétében annyira megy, hogy a külső tárgyaknak rokon fájdalmat tulajdonit. Ezért szólittatja meg Lenkével a patakot, ne zúgjon oly nagyon, a fülemilét, hogy hallgasson el, a fuvalmakat, hogy csendesen búgjanak, „hadd nyugodjék békén megholt kedvesem". Az „Isten hozzád"-ban már a rónatáj szépsége a hazaszeretettel függ össze, bár annak festése csak egyes jelzőkre szorítkozik (kies, mosolygó, kedves) s csupán a vándor mély gyászából következtetni, hogy mily szép s drága az elhagyott, megsiratott haza. Berzsenyinél e szentimentális, klasszikus mezben megjelenő természetfelfogás nem nyer mélységben, sem gazdagságban, legfeljebb a kifejezés erejében. Két lélek lakott benne: a római férfiasan erős s a német áradozó. Midőn az működött benne, össze tudta forrasztani egyéni érzéseivel, evvel csak közönséges utánzó maradt. Összes költeményei közül, melyeket Matthisson hatása alatt természetfestő elemekkel vegyitve irt, egy sem válik ki akár megfigyelés, akár mélyebb érzés dolgában. A tájszépségek élettelen részletezésébe ő is szívesen merül, szemlélődésekbe örömest bocsátkozik, érzelegni bármikor kész, de éppen nem mondhatjuk, hogy mesterén túltesz, ha csak nem annyiban, hogy mindezek a sajátságok nála mérsékeltebben fordul-