Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

Petőfi és a természet 47 közül a természethez vezetett. Csak bánattal nézi a külső jelenségeket s ezért a szelid, méla tárgyaknál időz, de legalább szorosabb összefüggésbe hozza őket lelkével. Az esti szél a bokor ernyőjében azért nyög, mert ő sóhajt, a rózsalevél harmat hűs cseppjében azért fürdik, mert ő könyezett. Látván a szűnő zápor után kisugárzó szivárványt, reméli, hogy az ő „vándorsorsa is túlhalad borongós időkön". Ugy mint Rousseau hatása alatt egész Németország nyugodt falusi életre vágyódik s aki oda nem mehet, legalább kerttel veszi körül házikóját, úgy ő is eped kunyhó után, „mely körül friss forrás öniledezne, hol esti szél lengene zöld fák körül". A vágy, hogy alakot cserélne a természet egyéb alsóbbrangú s ezért boldogabb lényeivel, őt is eltölti. A népköltészet tudvalevőleg mindig lehetőnek tartja a lélek ezen vándorlását s az ő hangján el is hisszük, de sokkal kevésbbé egy raffinált kor költőinek; mint pl. a német romantikusoknak, kik minden lehető metamorfózist, illetve metempszichoziszt egész az émelygésig megkisérlettek. Kölcsey csak mérsékeltebb, de az ő tanítványuk, midőn „szeretne kis madár lenni, hogy kedveséhez repülhetne s aztán fuvalom, hogy bús dalokat zengene neki" stb. Bajzánál ugyanaz a táj, mert ugyanolyan lágy érzelmek. De a körvonalak még határozottabbak, a helyzet feltüntetése még gondosabb s jellemzetesebb. „Lenke dalá"-ban szép szemlélhetőséggel, s a vidék színeit a hangulat szerint összeválogatva,