Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

46 Petőfi-Könyvtár fölebb a mulandóság eszméjével hozza őket kapcsolatba. Kazinczynak költői tehetsége s érzése nem volt elég erős arra, hogy a való természetet felfedezze. Klopstock ódáinak lendületét s őszinte természetcsodálatát — bármennyire iparkodott is hangjukat eltalálni — hiába keressük nála. Mihelyt a természetről, vagy a természethez szól, mintha bágyadtan ellankadna kezében a máskor oly eleven toll s ő is csak olyan alaktalan ábrándozóvá sülyed, amilyenek társai. Ha „köd és éj borítják útját, amott egy szép csillag tekint feléje, mely szent hittel tölti be csüggedt szivét." Nem fordul elő nála egyéb, mint „kékellő violák illatozása, tajtékozva alászökellő szirt forrása, sírhalmok, melyek csendes árnyak lengedezéseiben, halvány virágok illatozási közt feküsznek, harmatos hant, csalárd örvények, vad sziklák közt lebegő sajka". Evvel az ő természeti műszótára körülbelül ki van meritve. Hagyjuk még Kunosst egy meglőtt galamb után egész verssorozatban siránkozni, Szentmiklósyt a legkisebb táj ingerlő szépsége csak akkor töltse el örömmel, amikor azt Chloejának kék nagy szemei elébe tükrözik, hadd sajnálkozzék Döbrentey a havason hervadozó violán, mely szintén vágyódott egykor „szelid helyen balzsamzó szellőnek nyitni kelyhét s kikeletet hivén, bizva jött ide fel, míg a szélvész rontott elé s azóta élete csak teng gornyadó szárain" s nézzük Kölcseyt, kit testi fogyatkozása is zárkózottá tett s az emberi zsivaj