Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

I. A természetfelfogás változásai

Petőfi és a természet 23 lakot: Az udvarban tó terül el, melyben az ég tükröződik. A tyúk felborzolt tollakkal áll a parton, híva a vizben bukdácsoló pelyheseit. Hosszúnyakú libák magasan kiterpesztett szárnyakkal elűzik a bozontos kutyát ... és így a többi jelzők: sárgahajú gyerekek, sötét odúban leskelődő fehér nyulacska, mely veres szemeit forgatja stb. mind arra mutat, hogy ha a költő ösztönszerűleg minden tárgyba mozgást, másra való vonatkozást iparkodott is belevinni (s ezáltal gyakran sikerült genreképeket ad), mégis nem a költői, hanem a festői hatásra fektetett súlyt. Kleist mindazáltal magasan kiemelkedik festőtársai közül, mert mindenkor érezzük, hogy a kiilső jelenségeket nemcsak szemmel, hanem szivvel is nézi. De e szivet nem tiszta öröm tölti be, midőn a természethez közeledik. Fájdalommal vegyes derültség vesz rajta erőt s e borongó szemüveg az, melyen nemcsak ő tekint keresztül, hanem az utána következők serege is. Az Uzok, Gessnerek ezen irodalmi típusának összes fény- és árnyoldalait magában egyesíti Matthisson. Világosan mutatja őket „Der Genfersee" czimű költeménye. Mint Haller követője s Rousseau előfutára magasztalja a hegyeket, melyek csúcsához a sas felszárnyal, amelyek tetejéről a fellegek dühöngő folyamokat gördítenek alá, s amelyekre édes borzalomtól megkapatva ballag a jövevény kedvese karján. Mindjárt e költői kitörés után azonban kötelességének véli, hogy a svájcziak életéről értekezést tartson; majd elrepül Grönlandtól Tahiti