Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

166 Petőfi-Könyvtár' együttesen. A költő szól a természetből s a természet szól a költő lelkéből. Az objektum teljesen a a szubjektumba vész és a szubjektum beleolvad a természetbe. S emellett látunk elevenen, érzékileg, mintha a költő helyén volnánk. A költő lángra kelt képzeletével csak megérinti a különféle tárgyakat, tüneményeket s ezek egyszerre előttünk lebegnek, Csak odaleheli a vonásokat s rögtön kiegészülnek, teljes képpé alakulnak, melyet finom lazur-réteg gyanánt az ő hangulata von be. Ez az igazán költői festés, melyet a mi századunk emelt nagygyá. Ezt látjuk Goethénél, Heinenél, Lenaunál. Így ir le Gogol, Turgenjeff és Cooper. A németeknél Stifter Albert, nálunk Bársony István. De épp ez utóbbi kettő mutatja már a hangulatos leirás veszedelmét, mely akkor fenyeget, ha az nem nagyon erős egyéniségnek, nem szenvedélyes, kitörő, lágy, egyszóval változó lelki állapotnak hordozója. így inkább szétfolyó zenei hangulatokat teremt, melyek, ha rövid ideig meg is ragadnak, hosszabb időn át egyhangúvá s unalmassá lesznek, mert hiányzik belőlük a küzdelem heve, az érzés, a gondolkozás mélysége, vagy hogy Fechner elvét alkalmazzuk: kevés bennük a gondolattársitó elem. — Mindezek a követelmények megvannak Petőfiben. És pedig azért, mert gazdag lelki világának összes érzelemárnyalatait benne fejezte ki, oly megkapó közvetlenséggel s igazsággal, s mind amellett oly mesteri rövidséggel, hogy, ha a költészetben minták egyátalán felállíthatok, Petőfi olyakat adott az összes idők poétáinak.