Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 165 felsorolás nem ad képet. Ez jogosult, mert a köl­tészet valójának megfelelő. Már a plasztikai festésbe nagyon gyakran bele­játszik az érzelmi elem. Azzal, hogy mely részeket emel ki a költő, mire fektet súlyt, hogyan csopor­tosít, s a cselekvő természeti tárgyakba és jelen­ségekbe mily páthoszt visz bele, elárulja, hogy őt mi kötötte le, reá mi hatott. De sokkal nagyobb bensőséggel illet bennünket, mint Petőfinél láttuk, az igazi hangulatos leirás. Ebben a költő egyéni érzése jut diadalra. Hogyan látta ő a külvilágot? Mért látta sötétnek, mért ragyogónak? Mi bírta őt a külső tüneményeken való elmerengésre ? Mért keres az érzéketlen tárgyak­nál vigaszt? Hogyan beszél velők? Melyik az a kapocs, mely az összes lényeket egymáshoz fűzi ? Melyek azok a szinek, melyek a természet közepén állót elénk helyezik, más közönségesen látótól meg­külömböztetik ? Milyen az a darab föld, az a jelenség, melyet érzésébe foglal, mennyit ér neki s mért ér neki annyit? Nem a természet érdekel itt bennünket, és nem az, aki benne sétál, hanem mind a kettő egyszerre, egymást átölelve, kiegészítve. Az emberi lélek a természetben s ez az ember lelkében tükröződik. A természetben duló vihar az ő lelkének háborgása, a külső béke az ő nyugalma, a rügyező tavasz az ő boldogsága, az őszi lombhullása az ő lemondása, a tél fagya az ő halála és viszont. Nincs staffázs. Mind a kettő előtér és háttér

Next

/
Oldalképek
Tartalom