Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 155 falhattunk, nála nem fordul elő. Sokkal reálisabb érzékű volt, semhogy oly vidékre kalandozott volna, melyet csak képzeletével láthatott, mint Jókai az ideálizált kelet mesteri festője, sokkal nemzetibb érzésű, semhogy más táj szépségeit dicsérte volna mint a hazájáét, sőt ennek is inkább alföldi részét és sokkal őszintébb, semhogy oly táj hangulatába törekedett volna magát beleringatni, amely minden jelével, tárgyával nem nőtt volna egész lényéhez. Csak nagyritkán, egyes képekben kér kölcsönt a keleti világból, mint fentebb egy pár személyesitésben. Vagy midőn leirja, hogy kedvesének sötét világú ábrándos szemében látja kelet leggazdagabb virágit, a természetnek virágháremét, a napnak rózsaszínű szempilláit, hasadt felhő mosolygó peremét, pálmaligetet, hol a szellő rejtélyesen susog és énekel a madársereg . . . Madarak ? vagy tán zengő csillagok. Máshol: Szép napkeletnek virága lelkem, örök tavasznap mosolyog reá. Ha nem gazdagítja is a keletről való közkeletű képeket, de bensőbbé, merészebbé teszi s ugyanúgy dúskál bennök, mint akár csak a török vagy spanyolmór költők. Petőfi nem is viszi kedvesét a Gangeshez, hogy ott vele mesés békében s boldogságban élhessen, hanem olyan helyre, ahova igazán elmegy s amely az ő szorosan alföldi lelkének már bizonyos nimbusszal körülvett álomvilága: Erdélyországba, regényes magányba. Neki ez a természet is meg-