Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

156 Petőfi-Könyvtár teszi azt a szolgálatot, mit Heinenek és utánzóinak az indiai költészetből megkedvelt távol kelet. Egy más tekintetben sem igen áll Heine hatása alatt. Nagy ritkán történik csak nála, hogy a költeményen végig vonuló hangulatot a költemény élében tréfával vagy élcczel megrontja. így például, midőn „Tél végén" cz. költeményében leirja a tavasz bájait, mennyire örülnek az emberek, midőn látják, hogy a réteken méhek táboroznak, megostromolni a virágokat, midőn a lombozat hüsében madárajakról lelkes harczzene hangzik, csak őt nem érdekli mindez s csak hasznossági szempontból kívánja a tavaszt: mert akkor hült rideg tanyáján kopott ruhában nem fog fázni legalább. A jókedv itt nem válik humorrá, hanem trivialitássá, melyet megmagyaráz, de nem ment ki disszonancziát kereső elkeseredettsége. Más helyütt messze kívánkozik a világ zaján túl, a szent magányba, mert — hegylánczain át nem látnak a hitelezői. Szellemi szösszenetek ezek, melyeknek Petőfi lényéhez, természetszeretetéhez semmi köze sincs s amelyekből utánzást vagy frivolitást csak túlzók vagy nemértők olvashatnak ki. Hogy Petőfi a hangulat ilyetén allúzióját is mily csattanósan tudja alkalmazni, mutatja egy dala, melyben a tavaszi vidéket operával hasonlítja össze, hol primadonna a fülemile, a bokor-páholyokban ifjú ibolyák, mint figyelmes hölgyek ülnek és minden hallgat és minden figyel: csak a kősziklák, e vén kritikusok maradnak kopáran, hidegen. Itt az él jól