Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

154 Petőfi-Könyvtár vezettek be a mi költészetünk csinált, eltikkadt levegőjű s csenevész földű birodalmába. A dekoráczió helyébe náluk az igazi tájkép lépett, a romantikus világ ködét eloszlatta a reális nap világa. Itt az érzésegésszel kapcsolatban mindig egy természeti egészet kapunk, melynek élvezzük illatát, látjuk színeit és szívjuk többé-kevésbé erős földszagát. Ott művirágkereskedésben járunk, itt a szabad mezőn, erdőn vagy hegyen, szántóföldön sétálunk. Sőt ha nagyon vizsgáljuk a vidéket, melyet e három költő szem előtt tartott, ráismerhetünk annak földrajzi fekvésére is. Petőfi a tulajdonképpeni pusztavilágot — a Duna-Tisza közét látja mindig maga előtt, Arany a gazdag, a földmivelésre s igazi gazdálkodásra alkalmasabb Maros táját, míg Tompa a lankás, lápos, dombos Sajóvölgyének s a gömöri hegységnek poétája. Ebből kifolyólag még egy másik érdekes sajátság vehető észre Petőfinél. Nem hazai természeti tárgyak vagy tünemények nála nem szerepelnek. Ha a költő nem egy határozott, topografikusan körvonalozott tájt ad bennök elő, amilyenre a fentebb tárgyalt igazi leiró költeményekben legtöbb esetben majdnem földrajzi és meteorologiai pontossággal ráismerhettünk, annyit érzünk, hogy mindig honi földön van képzeletével, honi levegőt sziv tüdeje, magyar fákban, virágokban, madarakban, sőt magyar égboltozatban gyönyörködik. A keleti vidék olyatén feldolgozása, milyent az angol s franczia romantikusoknál, sőt Heinenél is tapasz-