Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

150 Petőfi-Könyvtár kenyere. Végül is csak SLTÍ akarja megtudni, vájjon lángol-e ott is szerelem, mert a szerelem mindent pótol s a szerelmet nem pótolja semmi. Egész költészetünkben alig állíthatunk e költemény ódai szárnyulású természetszeretete s a természet hatása alatt álló lélek hangulatának mesteri kifejezése mellé hasonlót. Az emberi lélek kozmikus mozgási képessége, mellyel be tudja futni a végtelenséget, itt páratlan, talán csak Shelley elérte művésziségében nyilatkozik. Csapongás, de nem egy denevéré, hanem egy sasé. Általában látjuk, hogy Petőfi a legkülönfélébb lelkiállapotokat sugároztatja ki a természetre, úgy, hogy a legszelídebb ellágyulástól, a legvadabb merengéstől a legmélyebb tépelődésig minden érzéshulláma a természet mederében folyik, dagad. Legrokonabb társa e tekintetben Lenau, kinek minden érzése ugyanazon keretbe foglalva jelenik meg. Csakhogy Lenaunál minden érzés a gyász, a világfájdalom, az önkínzás, a meghasonlottság ugyan azon moll-alaphangú skálája, mely végre is egyhangúvá lesz — csak ritkán enyhíti egy-egy felujjongó dal a tavaszról, mely „éneklő rakéták" gyanánt repíti pacsirtáit a légbe. Petőfi az összes hangnemeken uralkodik. A német költők közül csak Goethe állitható e tekintetben melléje. A magyarok közül csak Arany, de egy kis megszorítással. Petőfi nem bir avval a nyugodt müvésziességgel, mellyel Arany, nem