Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 151 olyan gondos, kimerítő, nem is rendelkezik avval a, hogy úgy mondjuk, zsánerképszerű aprólékossággal, de annál elevenebb, meglepőbb. Aranyhoz képest olyan ő, mint egy zseniális rajzoló, vagy aquarellista, aki a lényeget dolgozza ki s éppen ezért képét közelről nem szabad megvizsgálni, a nagy stilű tájképfestőhöz, aki belemélyed a részletekbe, s közelről is megtekinthető képet ad, de éppen azért gyakran a lényeget elhanyagolja. Egyiknél sem hiányzik a természet nyugalma s békéje utáni vágy, az idilli állapotokban való gyönyörködés, de Petőfinél a természet pusztító jelenségei is teljes mesteri erővel, Aranynál inkább a szelíd tünemények jelennek meg. Másrészről, Petőfi ha a képet kellő világításba helyezte s annak visszfénye az alkalmas pillanatban ráesett az ő lelkére, abbahagyja s visszatér egyéniségének kiemeléséhez. Arany egymáshoz fűzi a tájrészleteket anélkül, hogy azok egységes képpé alakulnának. Mind a kettő pleniairista. Az igaz természetet igaz világításban igazi levegővel adják. De Petőfinek szeme s füle élesebb s színe gazdagabb, míg Aranynak perspektívája biztosabb, gyorsabban fog fel és kontúrjai határozottabbak. Petőfi képzeletébe az alkotáspillanatában hallucinácziószeriileg lép a kép. Arany megszűri előbb értelmében s aztán a salaktól megtisztítva, de hidegebben is tárja elénk Arany jobban komponálja a képet s azért szemléltetőbb, míg Petőfi csak általában adja meg a vonásokat, de a néző lelkét erősebb utánrezgésre bírja.