Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 149 tuk látta először kedvesét. A külső tetszés itt nem is jő tekintetbe. Csak annyit érnek neki, amennyit érzésének érnek. Éppen így az „Itt van az ősz"-ben csak azért kelt benne szeretet a haldokló természet iránt, mert kedvese van körülette. Boldogságában arról is azt hiszi, hogy csak alszik s bájos gyöngédséggel — melyből egyenlően sugárzik ki szerelme és természetszeretete — arra kéri kedvesét, hogy lassan tegye ajkát ajkára, nehogy fölébressze a szendergő természetet. Így száz meg száz változatban fejezi ki a természet által szerelme bánatát s boldogságát, borús sejtelmeit és rózsás reményét. De más érzéseket is csak ezen módon penget. „Ki gondolná, ki mondaná" cz. dalában csodálkozva látja, hogy ott, hol rövid hét előtt véres csata dühöngött s golyók röpültek, most virág fakad. Mintha mondani akarná, hogy a természet is iparkodott szelid jelenségekkel eltörölni a harcz nyomait, mintha meg akarná vigasztalni az élve maradottakat s a föld alatt nyugvókat. A természetbe olvasta bele az ő honfifájdalmát. „A csillagos ég"-ben pedig leirja a hatást, melyet reá az ezüstös csillagfény tett: lemosott magáról minden földi szennyet s szellemével a magasba röppen. Aztán elmélkedni kezd az égi testek felett. Vájjon bölcseségből vagy szeszélyből jöttek-e létre. Azon tűnődik, ha a csillagokon van élet, olyan-e mint a földi, áll-e ott is az a kemény itélet, mely jutalmat oszt és bosszúját tölti. De a hosszú elmélkedés, meg az alaktalan ábrándozás nem Petőfi