Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

148 Petőfi-Könyvtár lep meg, — mintegy elrejti a zsinórt, mely a gyöngyöket bensőleg egybefüzi — de mi kiérezzük a költő lelkében létező kapcsolatot. Ez a keserűen bánkódó alaphang vonul végig „A hevesi rónán" cz. költeményen is. A költő látja az esti nap piros fényét a kék Mátrán s eszébe jut a kékszemű lány, kinek arczát rózsaszinű fátyol födte. Messze láthatáron látja a pásztortüzet s csillagnak gondolja, mely lelépett a földre, hogy meghallgasson egy siró furulyát. A csillag a leány, ki lejött a földre, hogy az ő szomorú dalára figyeljen. Látja a holdat s egy holt menyasszony árnyékának tartja, mert ő is holt kedvese után sopánkodik. Máskor pedig, midőn a szerelem öröme tölti el, ez kiárad az egész természetre. „Tedd le bojtár a subádat" kezdetű dalában megszidja a bojtárt, mért nem teszi le subáját, mikor már a langy tavasz parancsára a patak is letette. A falu végén folyó patak keble csakúgy dagad széles jókedvében, mert az ég megint kék szemmel néz reá, úgy mint az ő keble, mert kékszemű kedvese tekintete éri. A kis kert fája is kizöldült, megtollasodott s a költő tréfálózva fél, hogy elröpül, pedig — s most megtudjuk jókedvének okát — rózsájával le akarna ülni árnyékában. Lehet-e jókedvet plasztikusabban kifejezni, mint azzal a föltevéssel, hogy a fa, ez az örökké földhöz kötött természeti lény, mintegy röpülni kiván. Mintha ennek is szárnyai nőttek volna. Minden mozogni, emelkedni szeretne. BeUtőzi az általános jókedv képét s a maga vidám