Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 139 állítja a maga életének vagy lelkiállapotának egy mozzanatával, akár egy általános élettapasztalattal. Láttuk, hogy ez kivált a magyar népdalok sajátsága, de szívesen fordulnak ez eszközhöz a műköltők s a keleti költészet hemzseg ezektől az analógiáktól. De a költőnek nagyon kell óvakodnia, hogy kikerülje a kirívó szándékosság látszatát s hogy ne lássék, mintha csak — mint Lenau mondja egy ilyen irányú német költőről (Mayer Károlyról) irt bírálatában — kémlelni járna a természetbe, hol nyújt poétikus támasztékot, melyen hozzá lehet férni. így könnyen modorrá válik ez az eljárás, mert a költő nem él a természetben, hanem csak egyes jeleneteket les meg, melyeket aztán az epigrammatikus él kedvéért magyarázgatni próbál. Petőfi ezt a sajátságot is művésziesen alkalmazza. Ö nála mindig szoros kapocs van kép, gondolat vagy érzés közt. Sohsem vágja el a dalt a hangulat kikerekitése előtt és soha nem ébreszti bennünk a keresettség s csináltság érzetét. A hasonlatosságban mindig van valami meglepő, anélkül, hogy hazuggá válnék. Az alkalmazott s jelképpé vált természeti tünemény nála sohasem czél, hanem csak eszköz egy költői eszme kifejezésére. A kezdő sorok festőisége (amint e költői eljárást nem éppen szerencsésen elnevezték, mert nem a festés a czél s nemcsak a kezdő sorokban fordul elő) művészibben senkinél sem jelenik meg.