Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

136 Petőfi-Könyvtár hogy szemében mentiil sértőbb ellentét legyen. Valóságos rosszakaratot tételez fel a természetről. De eszébe jut, hogy a természet kedves jó barátja* csak nem akarhatja őt bosszantani s mihelyt ez álláspontra helyezkedett, már részvétnek magyarázza a természet tavaszát, mely csak azért virul, nehogy kedvese kinn a sirban megfázzék. A költő is, mint a festő a szépség ideáljai szerint, melyek lelkében laknak, különféleképpen csoportosítja a színeket s a legtarkább, de egyéniségét mindig visszatükröztető szinvegyületeket hozza létre. Egy másik költeményében újra ez érzés mutatkozik. Valamint az ember boldogságában fünekfának elbeszéli örömét s zavarja, ha valaki nem örül vele, ugy bánatában is hasonlót követel a külvilágtól, annál nyomatékosabban, minél erősebb az egyénisége. Ezért esik rosszul neki, hogy az öreg föld jókedvűen csókolózik fiatal sugarával a napnak, mintha nem is látná édes Etelkéje sirhalmát. Az egyéni érzés ereje itt összehoz két olyan dolgot, mely egymással tulajdonképen semmi kapcsolatban nincs, s megható ellentétbe állit egy boldogan enyelgő párt: a vén földet s a fiatal napot s egy boldogtalant: a költőt és megholt kedvesét. Ugyanily panaszra fakad Burns: Virágos part, te zöld berek, Hogy tudtok ugy virulni, hajh ? Hogy tudsz dalolni vig madár, Mig engem űz a gond, a baj ? s máskor kéri a csermelyt, omoljon lágyan a zöld