Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 137 gyepen, s a galambok hallgassanak, nehogy a virágos peremen nyugvó kedvesének nyugalmát zavarják. Lenau is zokon veszi a természetnek, hogy a virágok mért illatoznak, a madarak mér tolakodnak kikapó jókedvvel feléje, mért emlékezteti a tavasz minden vigsága arra, hogy csak ő van belőle kizárva. Egy másik költeményében már enyhébb Petőfi iránt a természet. A hó Etelka sirja körül felolvad, nem a napfénytől, hanem szeme szakadó könyeitől. Vagy pedig midőn azt mondja furulyájáról, hogy azért szól olyan szomorúan, mert a kedvese sirhalmán álló fáról szakította le. Hasonlóan Heinenél, mikor kedvesét temette, a fülemilék zokogtak, a csillagok mint gyászgyertyák lobogtak, a fenyvesek gyászba burkoltan halottimákat morogtak. Zokogás, jaj hangzott mindenfelé s még a távoli harang is búsan kongott. „Én és a nap-' cz. költeményében ez a rokonsági viszony még világosabban nyilvánul. O és a nap két hűséges szerető. Nem is tudja, ő melegül-e attól, vagy az tőle?! Máskor odafordul a naphoz, hogy szánalomból süssön melegebben, hiszen — teszi hozzá humorosan — valamikor kollegája volt s ő is lantot pengetett. A lélek halhatatlanságának az indus „avatar" felfogásból eredő olyatén magyarázata, hogy az ember porából a természetnek egyéb lényei, virágok, állatok származnak, mely az összes népköltészetben kifejezésre talál, Petőfinek is egyik motívuma.