Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

Petőfi és a természet 119 egvmásmellettjét és egymásutánját akarattal, önállósággal biró lénnyé változtathatja. Örök mintát nyújtott erre Shelley „Felhő"-je. Míg előtte a felhőt csak egyes vonásaiban személyesítették meg, könyeket, haragot, jótékonyságot tulajdonítván neki, az ő képzeletében erős individiummá fejlődik, melynek minden látható s hallható jegye belső szellemi jeggyé emelkedik : Felfrissíti a szomjazó virágokat, könnyű árnyékkal takarja be a délben álmodó faleveleket, aztán jéggel veri a ligetet, hogy zöldje elfonnyadjon s mennydörgő hahotával siet el. Havat dob az Alpesek tetejére, hogy a fenyők remegnek ijedtökben. Lábaihoz terül a mennydörgés, mint valami eb s leugat a völgybe Várának magas tornyán ül a vihar mint őr, kezében a villámfegyverrel. Ez irányítja az ő futását föld és tenger felett. Az ébredő, mosolygó napot boldogan üdvözli s midőn ez bíboros sátrát leejti az égről, elpihen ő, mint a galamb fészkében. S mikor a hold, e gömbölyű lányka, tüzes ruhájában az éjféltől kiterített fehér szőnyegen csillogva végigsuhan s utána úszik a csillagok hada: ekkor örömujjongva látja, mint forognak, rajzanak körülötte, mint aranyos méhek csapata. Majd átöleli a holdat gyöngyös karikával s a napot égő paizzsal, majd lelóg a földre tetőként, melynek oszlopai a hegyek; majd átvonul diadalivén: a szivárványon, tűzzel, viharral és hóval terhesen s az alatta fekvő tájak borús mosollyal nézik. Ilyen ő, a föld s tenger szülöttje s az éther neveltje. Halhatatlannak érzi ma^át, mert ha